Krónika - 2017 március

Március 2. 
Az első próba ami nélkülem zajlott. Ünige vállalta az irányító szerepet. Körtáncokkal foglalkoztak, köztük a skótossal. És új tag csatlakozott hozzánk: László Levente.


Március 8.
Kelemen Kinga: A szálak összefutnak
Kolozsvári egyetemista lévén lehetőségek ezrei kínálkoztak felém. A középkor, mint olyan, egyik legkedvesebb álomterem volt. Kisebb koromban, táborokban a krónikaírás, a lovagi párbajok, íjazás lelkesítettek leginkább, és dobtam be magam teljes erővel a foglalkozásokba.
Elsőévesen kerek szemekkel hallgattam csoporttársam vívó tapasztalatait a brassói csapatnál. Mivel Kolozsváron csak román egyesületről tudtam, ezért ezt későbbre tartogattam magamban, amíg megérik hozzá a nyelvtudásom. A reneszánsz tánc vagy zene volt a következő pont a listán. A dallamok könnyedsége mindig feltöltően hatott, bánatot feledtetett, szívesen hallgattam, zenéltem őket – fuvolán. A tánccal pedig cserkészként, Déván találkoztam igazán először. Cserkészbálon az ottani csapat táncolt egy kedveset – nagyon megtetszett. Régizene fesztiválra nem sikerült eljutnom, de a táncot bokáncsíptem egy barátnőmön keresztül. Ő vezetett el Ünigéhez, és Ünige mutatott utat – ismeretlenül - a Passeggio tánccsoport fele, akiket fel is kerestem a tanév közepén és igazán igyekeztem felzárkózni.
Ilyentájt ismerkedtem meg Anikóval. Anikó, aki a színes ruhás – éppen náthás – tördelő a Vasárnapnál. Mivel készítettem pár rajzot a lapnak, a szerkesztőség felajánlotta segítségét, így csöppentem hozzá az első rajzolt mesével – tördelésre. A közös munkánk során derült ki, hogy ő is reneszánszos. Sőt, mi több, ő az, aki a dévai csapatot tanította, tanítgatja! Elmeséltem a Passeggio-s utamat, ami akkorra már órarendi interferenciák miatt más mederbe terelődött: már nem táncoltam. Ő pedig azt, hogy nagyon szeretné, ha kinyílna a régi virág – újra -, az Amaryllis tánccsoport, mely egy ideje meghalt. Természetesen felajánlottam segítségemet toborzáshoz, csatlakozáshoz – örömmel. De erre még várni kellett.
Másfél év telt el. Eközben elkészült még egy Anikó-tördelte mese, én pedig kipróbáltam magam sok minden másban is. A reneszánsz tánc elhalkult, csupán néha, dallamok meséltek pajkos történeteket.
2016 nyarán ismerkedtem meg jobban Szilárddal, aki ősztől Kolozsvárra készült, s aki Déván a táncosok között volt, mikor gyökeret vert bennem a gondolat.
Egy kolozsvári magyar napon, csüggedt percek után sodródott elém Anikó a forgatagban, és lelkesedve mesélt, hogy végre talán elindulhat, kinyílhat az Amaryllis. Szilárd, mint biztos pont, régi táncos volt jelen e tervben. Örvendtem, s a csüggedés rég szertefoszlott bennem, akármi is volt. Ősszel meghirdettük, szórtuk a lehetőség hírét. Sikeresen összeverődött maroknyi lelkes csapat. Ünigének pedig itt köszönhettem meg, hogy akkor segített elindulnom valamErre.
A próbák, a táncikálások ugyanúgy jelentettek kihívást, mint feltöltődést hosszú nap után. Leginkább a koncentrációmat fejlesztem most, s hogy ne legyek kisbárány, tömegbeli, hanem lássam helyemet az Egészben. Rám fér. 😌
Meglepetés volt találkozni a régi Amaryllis-szel az első igazi fellépésen. Olyan emberek, akiket példaként raktároztam el agyam egy zugában, s akikkel most is öröm volt találkozni – szüleim barátai, tanárom. Ki gondolta volna…
Az idő Passeggiotól Amaryllisig sok mindenre megtanított. Az emberek, akik ezidő alatt az utamba csöppentek, csak építően hatottak, és most itt vannak majdnem mind, egy csapatban.
Úgy érzem, jó helyen vagyok.

Március 16.
Újabb két táncos csatlakozott: Fehér Zselyke (egykori Amaryllis táncosok, Árpádka és Kuni lánya) és Fekete Tekla